Aki látja a láthatatlant

Bár mindennapos belülről fakadó kérdésként érkezik hozzánk a hogyan, avagy miként folytassuk tovább életünk lépéseit, de annyira mélyen és komolyan kevésszer, mint esztendő kezdetén. Olykor kiváncsiskodó érdeklődés veszi igénybe figyelmünket, máskor döntéshozatal előtt az érvek nehéz csatájában sürgetve hívnánk a választ. Alkalmanként megnyugvással fogadjuk adottságaink között a kínálkozó megoldást, időnként viszont türelmetlenül várjuk az érkezni óvatos lehetőséget.

A mindentudó Isten gyermeke is kerülhet kilátástalannak tűnő helyzetbe, hogyne kerülne akkor a kételkedő, vagy hitetlen ember egyenesen a vakság legsötétebb állapotába. Ilyen gyötrelmesen súlyos éjszakákat, avagy csak átmeneti kínos alkonyokat elszenvedőknek hallatszik, hogy vannak, akik látják a láthatatlant! Fényfogyaték idején, sűrűsödő szürkületben, éppen szakadék mélyén nézzünk Mózesre, mint jó példára, akiről a Zsidókhoz írt levél írja, hogy…”aki látja a láthatatlant.” (Zsid. 11,27) A halál völgyén többször megforduló, életveszélyes körülmények örvényében sodródó emberről mondja a Biblia, hogy a láthatatlant látja. Ebből a megállapításból megerősödik bennünk a Mózes személyiségének eddig is ismert nagysága, de ennyi ma nem elég. Meg kell erősödjön bennünk az a felismerés, hogy Isten hogyan akarja a mi személyiségünket is abba az irányba fejleszteni, ahol érzékelhető lesz a láthatatlan látása. Ez a tapasztalás nem válhat valamilyen hazudott emberfeletti tulajdonsággá, sokkal inkább a kiegyensúlyozott ember Istennel kapcsolatot tartó alázatos magatartásává. Ennek a magatartásnak letapintható jelei vannak, mint céltudatos szolgálat és építkező hit. Ki kell mondanunk, hogy a hívő értelem, és az értelmező hit, Isten gyermekének a legszebb ajándékai. Isten és a világ is elvárja, hogy tevőlegesen is éljük a láthatatlant látó embert. Az építkező szolgálat a hit és értelem talaján nem lehet semmit sem látó merengés, üres tekintet mögé elrejtett üresen hagyott szív sóvárgása. A szolgálat építőmunkája lendületesen szorgalmas és hálaadással haladó.

A Zsidókhoz írt levél Mózes hitét emlegetve megállapítja, hogy már szülei is élő hittel rendelkeztek. Ez az élő hit lett Mózes életének megmentője, amely a faraó halálosztó üldözése idején is működött. Az esemény felidézése kétszeres áldással érkezik. A saját szüleink hite elevenedik meg előttünk, lehet csak egyetlen anyai ölelés, vagy egy apai könnycsepp kíséretében visszaköszönő emlékben, de feledhetetlenül. Másodszor, magunk szülői hite kerül Isten mérlegére. Emlékezhetünk gyermekeinket segítő hívő döntéseinkre, ám előfordulhat gyávaságunk kellemetlen felidézése. Nem maradhatunk kétségek között: a láthatatlant az látja, aki hittel vállalkozik, bizalommal munkálkodik a teremtő és gondviselő Úr árnyékában.

Mózes a fáráó “unokájaként” sem cserélte el a nemzetet, amelynek tagja lett a valóságban, nem tagadta meg a családot, ahonnan származott, ma azt mondanánk nem felejtette el, hogy honnan jött. Mennyi sorsromlásnak lehetünk szemtanúi olyanok esetén, akik valamilyen oknál fogva más nyelven kezdenek beszélni a családban, majd az ősöktől örökölt nevet is átírják, majd átfordítják, hogy végül az új gazdák népszámlálási adatait gazdagítsák. Mózes a rabság idején is vérszerinti rokonai között élt és értük vállalta az igazságtételt, amely után menekülni kényszerült. Ma, sokan előbb elmennek, majd később az otthoniakat elfelejtik. Valami marad az ősi kultúrából, amit nosztalgiából egy-két nemzedék már nem ápol, csupán kuriózumként elvisel, mert hát, ahány nyelvet beszélünk, annyi ember vagyunk! Nagyon nehéz a maradás, az elmenők többsége szenved is emiatt, de egy részük még mindig megfeledkezett a Mózes példaadásáról. Midján földjén lenni és jövevényként megmaradni csak a hazatérés reményével lehet, de annak annyira erősnek kell lennie, hogy a csipkebokor lángjában Isten megjelenjen. Mózes megint látja a láthatatlant! Amikor a harmadik hazába kényszerülő vándor saruja a szent földön lekerült, elkezdődött (és csakis akkor!) a kiválasztottak megmentése, a nemzet életének új fejezete.

A vízből kihúzott visszatért a népét fogva tartó országba, hogy onnan a szülőföldre, azaz hazavezesse nemzetének következő nemzedékét. Mózes nem lehetett hős csak Istenével és hitével. Ezért Egyiptomnak is szakrális térré kellett változnia. Isten jelenlétének letagadhatatlan helyévé. A tizedik csapás elkerüli a kiválasztottak nemzetét, mert a bárány vérével megjelölt kapukon a pusztító nem léphetett be. A nép viszont kiléphetett a fogság jármából, mert a Vörös-tenger megnyílt előttük. Az addig láthatatlan láthatóvá lett, az addig elképzelhetetlen teljes valóssággá vált.

Testvéreim! Elengedhetetlen a boldogabb jövendőnk elérése terén a láthatatlan látásának igénye, amit magunknak kell kérnünk a mindeneket látó Istentől a kegyelméből nekünk ígért új esztendőben.

Nagyváradon, 2016 első napjára

                                                                                                A békesség kötelékében!
                                                                                                         Csűry István