Krisztus az élő víz! – Imaheti gondolatok

„Az asszony így szólt: Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet?” (Ján.4,11)

Kedves Testvéreim! Megszámlálhatatlanul sok út van körülöttünk. Vannak ösvények, mezsgyék, földutak, gyalogutak, országutak, gyorsforgalmi utak és különféle autópályák. Vannak forgalmasabbak, és kevésbé azok. Vannak csak gyalogosoknak kijelölt, és vannak, amelyeken csak járművek közlekedhetnek. Rengeteg út van, nem is csoda, hogy a műholdas útirányítóval együtt is gyakran eltévedünk. A világot átszövő bonyolult úthálózaton minden hasonlóság ellenére csak egyetlen olyan út létezik, amelyen Jézus Krisztus is jelen van. Csak egyetlen út van, ahol Krisztus látni akar téged és engem! Ahol látni akarja az embert, a keresztyéneket, a felekezeteket, a gyülekezeteket, a családokat, azaz egyenként mindenkit!

Ezen az úton ott van a szamaritánus asszony is. Találkozott Krisztussal a Jákób kútjánál. Ott van egy emberként, aki nőként másodrangúnak számít, aki szamaritánusként megbélyegzett kisebbséginek tekintett, családi állapota miatt kirekesztett. Ott van mégis azon a helyen, ahol Krisztus is van. Ők ketten egyetlen úton vannak, a találkozásnak helyén. Térben és időben azonos ponton. Amikor kettejük együttléte megtörténik, látszólag semmi sem alakul át, azonban mégis minden megváltozik. Látszólag az asszony továbbra is a másodrangú, megbélyegzett és kirekesztett személy, akiről a kívülállók és a kiválasztottak továbbra is így tekintenek. Tartalmilag viszont, elmondhatatlan változás megy végbe, és lesz ebből a nőből minden hátránya ellenére az egyik legszimpatikusabb Krisztust hirdető bizonyságtevő. Nyugodtan nevezhetnénk őt angyalnak, apostolnak, aki megértette, hogy Isten a Garizim hegyén, mint Sion hegyén jelen van. Találkozásának csodálatos eredménye, hogy felismerte Isten mindenhol és mindenkor való jelenlétét, és azt is, hogy akik ebben az ismeretben vannak, testvérek lesznek, közös jövendővel és áldással élnek. Egyébként, tovább szenvednek, gyűlölködnek, eredménytelenül tengetik sorsukat. Testvéreim! Ma nekünk kell a szamaritánus asszony nyomdokaiba lépnünk, hogy Genf, Róma, Konstantinápoly és a világ minden szegletében még ma mindenki megtudja, hogy Isten igényt tart reánk, és elvárja egymásra néző testvériségünk közös szolgálatát. Egyébként, marad a szenvedés, a gyűlölet, és magunkra hozzuk ellenségeinket. Nem gyilkolhatják tovább a keresztyén embert, nem zülleszthetik erkölcsi és gazdasági nyomorba, ha Krisztus útját együtt felvállaljuk.

A találkozás útján Jákób kútjánál fontos párbeszédre került sor. Ebből kiderült, hogy az asszony nem ismerte Krisztust, bár már hallott róla. Kiderült, hogy sorsába beletörődve, minden bizonnyal bele is szomorodva, nem remélt már pozitív változást. Sokan a 21. században hasonlóan gondolkoznak és élnek. Szívünkre tett kézzel megvallhatjuk, mi is tapasztalunk hasonló érzéseket, hordozunk ilyen gondolatokat, és nemcsak egyenként, hanem kisebb és nagyobb közösségeinkben kollektív módon is. Mintha a nagy keresztyén családunk a vallások között egyensúlytalanul, kiszolgáltatva és erőtlen céltalansággal vergődne. Pedig az úton van egy kút is. A szamaritánus asszony büszkén emlékezik Jákóbra, az ősatyára, aki megajándékozta e vidék népét az iható víz kiépített forrásával. A közös ősatya felidézése önmagában is biztató jelenség. Valaki volt előttem, és végig járta az utat, amelyen járnom kell, valaki kutat ásott és nem szétválasztó árkot, valaki nemcsak jelenére, hanem jövőjére is gondolt. Valaki ma is az Atya jobbján ül, hogy egyetlen közbenjáróként, kivétel nélkül mindenkivel megértesse, hogy csak Vele és Általa van bemenetel az egyetlen országba, amelyet innen a földről milliónyi úton közelítünk meg. Az egyetlen pontra néző törekvésünk lehet tévedéssel, bűnnel elegy, ám a végső pont előtt felismert Krisztus-út alkalmas, hogy már most elkezdődjön az őszinte bűnbánat és a tévedések beismerése. A kereszt oltárán feláldozott Krisztus elvárja, sőt megköveteli, hogy oltárra emeljük a bennünket szétválasztó indulatokat, a soha át nem beszélt félreértéseket és a testvért kiközösítő próbálkozásokat. A teremtő és gondviselő Isten jelenléte bíztató, mert mindenkivel közli akaratát, mely által senki sem fog felhalmozott földi kincsekkel országa kapuján átjutni, és a morzsák lázárainak sem kell rettegniük attól, hogy abban az országban fenntartható a hátrány és az igazságtalan megkülönböztetés.

A fel nem ismert Krisztus, mint arra tévedt vándor teszi próbára a szamaritánus asszony szolgálatkészségét. A többszörösen hátrányt elszenvedő nő nem igyekszik a szomjas ember kérését teljesíteni. Úgy gondolhatja, hogy előbb a hit és világ szinterein fertőző konfliktust kell tisztázni. Meglepődött, amikor azt hallja a láthatóan kiválasztottak közé született férfitől, hogy a szamaritánusok földjén is jelen van a kegyelmes Isten, akinek a Sionon épült ház, és hogy a kisebbségi helyzetébe elkeseredett szolgálata is elfogadható. Azzal végképpen nem tudott mit kezdeni, hogy az élő víz tulajdonosa is lehet. Bosszantotta, hogy az, aki az útjába került kútból képtelen vizet meríteni, most birtokolható élő víz lehetőségéről szónokol. Krisztus lelkigondozói türelemmel végig hallgatja a személyére kirótt hiánylista felsorolását. Neki tényleg nincs sem merítő edénye, sem kötele, sem vize, mert a kút mély. Az asszonynak van ezekből, és mégis boldogtalanul viszi haza a napi vízadagot. Jut eszembe, nekünk is megvan a többnyire gyógyszertámogatott egészségünk, motivációs hiánnyal vállalt útra-kelésünk, szennyezett kutak vezetékbe préselt vize, kettős mércét alkalmazó mérőedényünk, és csomókba gubancolt hosszú kötelünk. Milyen jó lenne inkább az apostolokkal szólni:”Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!”(Ap.Csel.3,6) Aranyat és ezüstöt hajszoló világunkban mi mondhatjuk ki, hogy előbb, sőt mindenek előtt Krisztus! A nyomorban küzdő ember reménnyel tekint egyháza felé. Reméli, hogy ezernyi hiányát legalább részben enyhíteni tudjuk. Szenvedünk, mert nekünk sincs elegendő, hogy fedelet adjunk a hajléktalanoknak, hogy kórházat a betegnek, hogy pénzt a kifizethetetlen számlákra. Nyomornegyedek, befűthetetlen szoba-konyhás kunyhók, ócskapiacról öltözött riadt szemű lakói kérdeznek.

Egyházaink nem csilloghatnak aranytartalékokkal, sem ezüstkincsekkel, mert mindennek kezdete és vége, tartalma és formája, diagnózisa és gyógyítása az élő víz birtokbavételétől és hosszútávon való tulajdonolásától függ. Jézus Krisztus a szamaritánus asszonynak mondja, hogy Ő az előtte álló, az élő víz. Ettől a víztől szűnik meg az igazi szomjúság, a pótolhatatlan hiány, az elveszett reménység. Ahol ebből a vízből élnek, ott a földi lét és az örökélet már elrendezett valóság, megjelent és velünk tartó érték. A szolgálatot kérő Krisztus Jézus -örökre szép példásan, szolgálatával tiszteli meg a szamaritánus asszonyt, aki tovább fut a hírrel, hogy sokan a környezetében így ismerjék meg Istent, szent Fiában.

Kedves Testvéreim! Egyházrészek ökumenikus együttléte akkor lesz hiteles, akkor tartja meg tekintélyét, ha szolgálatával maga részére elfogadja, híveivel megosztja, és az egyházon kívülieknek felkínálja az élő vizet, az egyedül üdvözítő Krisztust. Éljünk ezzel az ajándékkal úgy, hogy a birtokunkban lévő élő vízzel lássunk a szolgálathoz, a terhek hordozásához, az öröm elfogadásához, hogy mindenben fedezzük fel a szabadítót.  Ámen!

Csűry István püspök