Ügyek mentén – Beszélgetés Csűry István püspökkel

Csűry István a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főpásztora, ha teheti, ott van minden gyülekezeti ünnepélyen, ahova meghívják, együtt örülvén az örülőkkel. No, de hogyan telnek a hétköznapok? Erről és a közelgő főjegyzőválasztásról beszélgettünk.

A lelkipásztor sem csak vasárnap dolgozik, hanem a hétköznapokon is hárulnak rá feladatok, ugyanúgy a püspök úrnak is vannak hétköznapi ügyei. Ebbe szeretnénk egy kicsit belátást nyerni.

Igyekszem ott lenni a gyülekezetben, látni az ünnepi részeket. Elmúlt vasárnapon a Láncos templomból Misztótfaluba indultam. Sok kilométer van már az autómban. A püspökséget általában úgy szokták elgondolni, mint egy ünnepi hivatalt, ahova nyakkendővel, fehér inggel beül az ember. Ez egyáltalán nem így van, engem is meg lehet találni ünneptelenül, mert itt nehéz kérdéseket kell megoldanunk. De így is van ez jól! Az intézményünk olyan feladatokat vállal, ami a mindennapi kihívásoknak is meg akar felelni. Ide érkeznek meg azok a kérdések, amelyek a gyülekezetek belső problémái, visszaszolgáltatandó ingatlanok ügyei 293 anyaegyházközségünktől, összesen közel négyszáz közösségtől. Ezeknek a problémái nálunk gyűrűznek be. Előfordul az is, hogy ha egy gyülekezet nem tudja megoldani a felmerülő problémákat, a püspökséget találja bűnbaknak, nevezetesen a püspököt is. Valamikor sikerül elmagyarázni, hogy valahol a mi lehetőségünk is korlátozódik. Így élünk mi Nagyváradon a püspöki hivatalban, ráadásul még albérletben. Remélem, hogy amikor az új székházat elfoglaljuk, – év végén, vagy jövő év elején, – sokkal összeszedettebben, harmonikusabban tudnak majd az ügyosztályok egymással kommunikálni.

Nyugalom nincs, de békesség van. Még mindig a békesség kötelékében szolgál? Lehetséges ez a hétköznapok bosszankodásaiban? Hogyan lehet úgy határozottnak és keménynek lenni, hogy közben a szeretet és a békesség is látszódjék?

Vannak olyan helyzetek, amikor úgymond övön aluli ütéseket kapok. A békesség nemcsak a fegyverek félre tételét jelenti, hanem azt, hogy az ember a konfliktus ellenére is ember maradjon a másik mellett. Érezze a másik az együttérzést, az empátiát akkor is, ha nemet kell mondjak! Két dolog nagyon fontos, hogy a békesség meglegyen: az első az evangéliumi, a másik a törvényes előírás. Az igazi játékos a szabályokat maximálisan betartja. Az egyházi élet egy olyan „játéka” az életnek, amelyben a szabályok még könyörtelenebbek, mint máshol, mert itt amellett, hogy emberek, gyülekezetek sérülhetnek, a legnagyobb sértés az Isten irányába történik. A templomok megürülése ilyen játékszabályok áthágásából fakadhat.

A legutóbbi országos lelkészértekezlet egyházunk jövőképéről szólt. Én úgy látom, hogy egy kicsit hasonlítunk egyfajta gyászmenethez. Egyre kevesebben vagyunk. Ön, hogyan látja a jövendőt?

Én a Himnuszra hivatkozva a jókedvben látom ezt a bizonyos jövőképet: „Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel!” S, ha bőség ugyan nincs, de a jókedv nem kellene, távol maradjon tőlünk. Az evangélium jó hír, örömhír. Ezt nem lehet gyászoló arccal, bemerevedett fizikummal és lelkiséggel hirdetni. A hallgatóság abban a pillanatban észreveszi, hogy ott valami gond van, mert különbség van a mondott és a mondó között. És így elveszti a hitelét, tekintélyét, és ez egyházunk egyik legnagyobb problémája. A hitelesség elvesztésére, az erkölcsi romlásokra a válasz az, hogy elkerülik a templomot, vagy a vélekedéseiket meg is írják különböző internetes kommenteken; el lehet olvasni. Az én jövőképem az, hogy bár soha sem fogunk tudni vétektelen társaságot összehozni, sem a lelkipásztorok, sem a presbiterek nem lesznek bűntelenek, de meg kell, próbálják az életet úgy rendbe hozni, hogy ott legyen a töredelem, a megbánás, a talpra állás, amely az ember belső világát helyre teszi. A tekintély ott vész el, ahol az ember ezt az utat nem tudja felvállalni. Bűnbánat, talpra állás, őszinte öröm, amit Krisztus ajándékoz. – ez az én jövőképem.

Bűnbánat és boldogság tehát nem ellentétei egymásnak. Hogyan működik egy ilyen csapat például a püspökségen?

Ezt azért is érdemes az olvasókkal tudatosítani, mert másképpen zajlanak a dolgok, mint például egy római katolikus püspökségen. Ott más lehetőségek vannak. A Református Egyházban a testületek élete, munkája, döntése kerül előtérbe. Lehet, hogy ezt a történelem különböző időszakaiban másképpen élték meg, ám örülök annak, hogy egy olyan világban lehetek püspök, ahol a testületek működnek és a személyi döntések háttérbe szorulnak.

A püspökség megpróbál ügyekre nézni. A Krisztus-ügy szeretete akkor lesz nyilvánvaló, amikor a Krisztus testében lévő egyházirányitó közösségek is ügyszeretők lesznek. Mindegyik ügyosztálynak megvan a maga feladata úgy, hogy ezek rímeljenek egymással. Ekkor fog tudni együtt működni ez a csapat: püspök, főgondnok és más választott tisztségek. Nagyon fontos a főjegyző, vagy püspök-helyettes, illetve a generális direktor, aki összefogja a missziót és a diakóniát. A kórház ügye számomra is nagyon fontos. A gazdasági ügyosztály munkája felelősségteljes és naprakész. A személyzeti osztály egyik szerteágazó feladata pedig a pályázatok koordinálása belföld, Magyarország és külföld felől. Örülök a sajtómisszió lehetőségeinek, nem titkolt, hogy én is az egyházi sajtó felől jövök. A kommunikáció, amellett, hogy szócsöve az evangéliumnak, benne van a szóban, közösséget hoz létre. Sok pászmán mozog az egyházkerület vezetőségének az élete. Az itt munkát végzők tulajdonképpen két csoportra oszthatóak: választott tisztségek viselői és tisztviselők, aki alkalmazottai az egyházkerületnek.

Éppen egy ilyen tisztség megválasztására kerül sor hamarosan, hiszen Lukács József egyházkerületi főjegyző, nagyfalui lelkipásztor nyugdíjba vonul.

Lukács József hosszú időn keresztül esperese volt a szilágysomlyói egyházmegyének. Tipikus szilágysági ember, aki a templomot a „szíve közepén hordja” mindig. A gyülekezet is nehéz szívvel válik meg tőle. Nagyon sok más terhet is fölvállalt. A kórház ügyének első szakaszában nagy feladatai voltak. A zsinatnak tagja volt. Az egyház építésének különböző szegmenseiben nagy szerepet vállalt. De hát mi a törvényeket betartjuk. Amikor valaki kiáll a sorból, mert eljött a nyugdíjazás ideje, azt pótolni kell.

Lesz tehát egy időközi választás. Nagyon lerövidítve, hogy zajlik ez majd le?

A gyülekezetek jelölnek, azt összesítik és az első három legtöbb jelölést kapó ember felkerül a választási ívre. A három jelöltből pedig az egyházkerületi közgyűlés megnevezi azt, akit főjegyzőnek, püspök-helyettesnek akar látni.

Ez egy csapat, melynek van egy csapatkapitánya, akinek bizonyára van elképzelése arra, hogy kit látna szívesen maga mellett. Merészelem feltenni a kérdést: kivel dolgozna együtt a püspök úr?

Nem lehet mindenki lelkészi főjegyző. Megvannak ennek az egyházi kánon által előirt követelményei, de jó lenne, ha a modern egyházi követelményeknek is megfelelne az illető. Pl. számítógép kezelése, világnyelvek, vagy román nyelv értése… de ugyanakkor meg kell azt is nézni, hogy milyen célkitűzések vannak. A szószéki igehirdetés mellett annak leágazásaira is figyelni kell! Lelkigondozás, rokkantakra-, betegekre való odafigyelés. Meggyőződésem, hogy az egyház a betegeket tudja gyógyítani. Minden jó igehirdetés, gyógyítás. Ebből az erőből vegyük a bátorságot, hogy igenis odafordulunk a legkiszolgáltatottabbak, a betegek felé. A főjegyzőválasztáson a püspöknek is egy szavazata van. Én egy olyan emberben látom a jövendőt, aki a fenti kérdésekben tapasztalatot szerzett, aki felkészültsége révén látja ezekben a kérdésekben az összefüggéseket, és aki elkötelezett ebben az irányban. Nos, én körvonalaztam ezeket a dolgokat, jelenleg ebben az irányban a püspökségen, a korház előkészítésének a munkájában Forró László hegyközkovácsi lelkész tette le a legerőteljesebb, a legnagyobb hangsúlyt. A kórházügy Forró László ügye is, éppen ezért én őt támogatom a főjegyzőválasztáson.

Végezetül, mivel látom, hogy a főjegyzőválasztás is ehhez a témához és tervhez kapcsolódik: Hogyan áll a kórház ügye?

Nemcsak az igehirdetés hat a gyógyulásra, hanem eljön majd az a pont is, amikor a gyógyulás fog hatni az igehirdetéseinkre. Jelenleg még mindig vannak, akik megkérdőjelezik a Református Egyház kórházügyi szándékát. Nemcsak a szakszerűen működő budapesti Bethesda kórház, vagy az irgalmasrendiek munkáját akarom felhozni útmutatásként, hanem azt mondom, hogy a jövendőben meg fogjuk látni, mit jelent az, amikor a saját kórházi láncunkban meggyógyult betegek kinn is találkozni akarnak majd az Istennel. Ebben a reménységben próbáljuk még az embereket gyűjteni, azaz a kerület nemcsak a főjegyző és püspök személyében látja ennek az útnak a lehetőségét, hanem a szakembereket is tömörítő csapat továbbra is bővülni fog. Vannak hozzáértő szakembereink, akik ismerik Európa világát és a romániai helyzetet is.

Én nagyon optimista ember vagyok a jövőnket nézve. Hiszem azt, hogy eljutottunk egy olyan ponthoz, ahonnan már csak fölfele lehet emelkedni. Igenis megnyílik számunkra egy olyan út, ahol egyre nyilvánvalóbban rájönnek arra, hogy Isten nélkül nem lehet. Isten nélkül nem is szabad. Benne bízva reménységünk megvan arra, hogy minden álmunk beteljesüljön, nem máról holnapra, de a fejlődésnek a nyilvánvaló, biztos útján.